Sírhalmok

Nem mindegy – e , hogy most vagy hetek múlva ejtem ki,
A bennem lángolva égő mondatot.
Hogy nem lett itt miénk a szerelem,
Csak mindaz, ami egy emberben meghalhatott.

Hogy nem vagyunk egymásnak valók,
Ezt sejtettük rég mind a ketten,
S most mégis hogy mondjam ki, hogy kezdjek bele?
Nehezen megy, jaj de nehezen!

Szerettelek! Valamikor még igen!
S most jobban érzem magam, ha nem közelíted testem.
Jobb, hogyha nem kérdezel, jobb, ha nem válaszolsz,
Jobb, ha nem dicsérsz, jobb, ha nem vádolsz.

Jobb, ha nem fogod meg a kezem, jobb, ha nem ülsz mellém,
Jobb, ha nem nevetsz velem, s jobb, ha nem vagy enyém.
Jobb, ha most elmész, s jobb lenne, ha nem sírnál,
Jobb, ha többet nem nézel felém, s jobb lenne, ha bírnám.

Ha bírnám azt a kínt, mit a bukás fájdalma okoz,
Hisz nem egyedül vesztettél, ketten vesztettünk egy birtokot.
Egy helyet, hol nemrég még szabadon szárnyaltak vágyaink,
S most csak a szél lepi meg néha - néha ha elkalandoznak álmaink.

Ha eszünkbe jut mennyi mindent ígértünk egymásnak,
Hogy történjék bármi, mi itt leszünk a másiknak.
Hogy felénk aztán támadhat dühöngve dúló szélvihar,
Minket ez fel nem kavar!

Hogy olyanok leszünk, mint a tó, ha vihar is támad a felszínen,
A mélyét nem bontja meg, ott boldogan megélnek a szerelmes szívek.
Ott oly csendes minden, olyan megnyugtató,
Ilyen lesz a mi kis életünk békés, boldog, bámulatra méltó.

Hogy irigykedik majd mindenki kit hozzánk, vet a sors,
Hogy nem kell majd egymás felé kiejtenünk egy hangos szót.
Hogy nekünk nem csak álom lesz a szép, mesés élet,
Mi dolgoztunk érte és kiérdemeltük a vásznat, mit a sors méret.

S mégis most nézz ránk, kisírt szemmel, egymással szemben állunk,
És hosszan, halkan, fájón hallgatunk,
Talán már elmondtunk mindent mit lehetett,
Talán nincs is értelme annak, hogy mindez megesett.

Talán boldogok lehettünk volna, ha nem vagyunk olyan makacsok,
Talán szerettünk volna, ha nem vagyunk oly hazugok,
Hazudtunk mindenkinek, de legfőképpen magunknak,
Bár nem tudom, hogy hazugság- e az ha nem tudod, hogy mi igaz.

Talán könnyebb lett volna minden, ha kimered mondani,
Talán nem kellett volna nekem sem veled tartani,
Becsaptuk a világot és lásd milyen nagy az ár!
Összedőlt az egész életünk akár egy kártyavár.

S te ismét mit teszel? Nem az időt keresed, hogy velem lehess,
Inkább a földről a kártyákat szedegeted.
És nem veszed észre, hogy én már indulok,
Hátam mögött nem marad más, mint kusza, egymáshoz vágott mondatok.

Néhány megszakadt sor egy elsiratott színpadon,
Néhány átírt szöveg egy elkopott régi oldalon,
S néhány kibogozhatatlan, kusza fogalom,
Két kettétört szívből rakott megkönnyezett sírhalom.