És csak zakatol alattunk a vonat


Monoton hangon zakatol alattunk vonat,
A képek tűnnek, szálnak,
Apró szent János bogarakként világítanak,
Az oly távolinak tűnő megérinthetetlen házak.

Suhan, halkan, hűvösödve homályosodik a táj!
Bámulok kifelé, és rám tör a hiány!
Nézem a távolt, de csak az ablakot látom,
Amint visszatükrözi a kabint és a benne ülőket,

Komoran elmerengek és felidézem a régi időket.
Nézem az arcom, s nem lelem, érzem valami nem olyan, mint régen,
Hová tűntél, mond te kedves idegen?
Ki eddig ott bujkáltál minden rezdülésemben?

Elvesztél, elmaradtál! Nem laksz már itt bennem!
De mond lesz e valaha valaki, aki vissza tud hívni?
Akiért érdemes nem csak a vonaton ülni, de le is szállni!?

Lassan zakatol, szinte lüktet a vonat,
S közben repülnek hónapok évek,
Már mindenki leszállt, de én maradok!
Emészti lelkem a bánat, és csak bambán bámulok!
Amíg kint peregve tovaszállnak az évszakok.

Halkan szirmát bontja a hóvirág, s tavaszt kiált a légnek,
Élednek a fák! Éled a világ!
Kimérten bámulnak a távolba a vadász lesek,
Talán egykor régen innen valaki trófeát fürkészett,
Ám most már átadta magát az időnek és az oly fájó enyészetnek!

Meleg van! Érzem, ahogy odakint tombol a nyár!
Lenge ruhában a peronon áll egy lány.
A szél bele-bele kap szoknyájába, és játszani hívja,
A remény arcát vörösre pirítja,
Vajon érkezik? Jön már?
Ingadozó fejjel néz a vonat után!

Lemondó tekintet kíséri utam!
Eső csorog búcsú könnyekként a karcos ablakon,
Halkan felnyög, megborsódzik a táj!
Valami hiányzik, valami eltűnt, valami fáj!

Hullnak a levelek, tarka szőnyeget terítenek a szerelvény elé,
Csak nézem és csodálom, milyen furcsa a természet,
Valamit teremt, megérlel, s ő maga leszakítja,
De még halálában is szép, még akkor is tovább él.
Fájdalom kíséri virrasztását! És teremtője lesz a hóhér!

Lehűl a levegő! Kattog a masina!
Apró jégvirágok fagynak a mocskos ablakra!
Egy finom lehelet s újra látom,
Látom a kint elterülő halott, s álmodó világom!

Rég volt már az utolsó megálló!
Régóta élek a télben!
Leszállnék, de nincs ki vár!
Nincs egy kedves arc egy odaadó váll!

Felszálltam a s csak te tudod miért!!
Tudom, mi hiányzik! Most már tudom!
Nem az arcom változott! Te hiányzol mellöllem ,
Te vagy a megbúvó mosoly az arc szegletemben!
Te vagy a tavasz a tomboló, forró nyár,
S hideg a lelkem, mióta itt hagytál!
Ennyi volt! Én maradtam, de te leszálltál!

Hogy lesz e egy hely hol azt mondom megpihenek?
Ohhh! Ezt honnan tudhatnám?
Hogy felejthetném oly könnyen azt, mit eszembe juttattál?
Hogy nem vagyok egyedül a világban ezt te értetted meg velem!
S, most, hogy hittem neked! Tessék! Eldobod a szerelmem!
Emlékszel, mikor azt mondtam:
Ne bánts, kérlek! Csak szeress!
Nem akarom, hogy fájjon!

Mit válaszoltál nekem? Emlékezni nehezen megy!
Add a kezed, felsegítelek!
Ülj mellém! Ugye nem is olyan nehéz?
Szemrehányás nélkül megfogni a másik kezét!
Nézz ki az ablakon: ott vagyunk mi!

Emlékszel mennyit tudtunk együtt a semmin nevetni?
Nevettünk, bár nem értette senki!
Boldogok voltunk, hogy vagyunk egymásnak,
És néha összecsaphat a szemünk szikrázni!

Hát itt van, itt mondtam neked!
Könnyes szemmel az előbbieket!
Látod, ahogy rám nézel? Vigasztalóbb volt bármilyen szónál!
Látod, ahogy megfogtad a kezem, éreztem hiába!
Nem ellenkezhetem!
Hallod a szavaidat?

-Nem bántanálak soha!
Fontos vagy nekem nagyon te kis ostoba!
Igen ostoba voltam! Hittem neked!
Elhittem, hogy magadon kívül mást is szerethetsz!

Én szerettelek, de hogy miért?
Azt nem tudom!
Talán a költőnek van igaza!
Mert megszerettem veled magam nagyon!

Azt hiszed ez játék, és hogy mindenkinek jó?
Jó volt igen, de, csak míg meg nem ismertelek
Azóta nem találom a helyem, és nem tudom szeretni az embereket!

S most itt az idő! Le kell szállnod!
Nem jöhetsz velem! Itt hagyom nálad a múltam!
Fogadd szeretettel tőlem!
Bársonykötésbe csomagoltam minden felejthetetlen percet!
Mit nem ad már vissza a végtelen!
Nekem semmit nem jelentenek már!
De kidobni nem lenne szívem!

Tudom ez neked könnyebben, menne!
Hát, tessék ezt most vállald te!
Neked adom, vidd csak! Bár tudom! Két lépés lesz, mit megteszel vele!
Súlyos lesz a kínzó bánatom terhe!
Mosolyogsz egyet! Olyat, amibe beleszerettem!
A kisfiús mosolyod vonzott annyira engem!

Ha rám néztél, s ajkad boldogságra görbült,
Nem számított semmi!
Sem egy elfeledett kedvesség,
Sem egy bántó mondat,
Sem egy kínzó közönyös pillant!


Látlak előre, ahogy flegmán felvonod vállad,
S eldobod mindazt, mi annyit jelentett nekünk!
Miért hónapokon át keményen küzdöttünk!

Furcsán nézel rám! Igen! Én ennyire ismerlek!
De mond csak én mit gyűlölök vagy mit szeretek?
Látom zavarban vagy! Nem kell!
Megértelek! Nehéz annak megtanulni, szeretni,
Aki mindig csak egy embert –önmagát- szeretett.

Én megbocsátok! Nincs már bennem harag!
Nyári zivatar tombol a lelkemben és elmossa a bajokat,
Indulok tovább! Nálad már nem időzhetek!
Hogy ne hiányozz, megőrzök magamban rólad egy képet!
Hazug lesz a kép! Olyan, amilyen te vagy!
Így akarok rád emlékezni, hogy bár, ha hazugon is de jó vagy!



Búcsúzom! Intek, s azért jól esik,
Hogy könny szökik a szemedbe,
S hogy nem vagy közömbös megint!

Szeretlek! Egy hely mindig lesz neked a szívemben!
De most már nem állhatunk egy helyben!
Nekem is tovább kell lépnem!
Nem várhatok rád, hogy talán egyszer újra felszállsz,
S ismét együtt nevetjük a lent, ácsorgókat.

Nem! Tovább lépek és feledek,
Feledek oly sok mindent,
Elengedem a temérdek dédelgetett emléket.
Hiányozni fogsz, tudom, de valahol már érzem várnak rám!
A következő megálló az enyém!
És Te halkulsz, mosódsz! S mire észbe kapok már nem vagy!
Ott ragadtál!
Mögöttem maradtál! Már csak egy emlék vagy csupán!