A lélek

A lét, mint sáros selyem suhogva sírba száll,
Szemfedőt fon rá a csillag csoda ár.
Elmosódik, elvékonyul a képzeletbeli határ,
Vádlón rábámul a részegítő Hold sugár.

Végig ér az úton, mit rendelt neki az ég,
Eléri a tenger, kék fonal peremét.
Utolsó lehelet csendben gátat szakaszt,
S elönt megnyugvással a tündöklő égi áhítat.

Elporlad az álmos dombtetőn a sűrű köd,
Fel sóhajtok és bánkódón melléd ülök.
Kezem szorítja kezed, de már érzem, vénülök,
Vágyón rád nézek, és fájón beleszédülök.

Testünket lassan elhordja az őszi szél,
Mint ezer tovatűnő tarka tölgy levelet.
S sírva, dideregve hozzásimul az éghez,
A sűrű sistergőn sercegő fák lombjai felett.