"Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak
S e gyarló élet nem a cél.
De átka van csak e tudatnak:
Tovább, jobb hitre nem segél.
Mert semmi sem tökélyes itt lenn,
És így lemondásom sem az.
Érzés, tudás bevégezetlen:
Amit beszéltem, sem igaz...
Hiába mondom: semmik vagytok
Hirfény, dicsőség, hatalom:
Hogy már szivem csak gazdag sírbolt,
S e féreglétet rég unom...
Hiú szenvelgés, balgatagság,
Hogy már szivemre mit se hat:
Hogy ami volna benne hivság,
Kiűzi gúnyos gondolat...
- Ah, mert ha járok a tavaszban,
És látom, hegy-völgy mint virul:
Szűz rózsabimbó, szép hajnalban
Hogyan nyílik ki, hogy pirul:
Eltörpül szégyenkezve minden
Hiábavaló bölcselet.
Mint aeolhárfa, emlékemben
Zendül bűbájos éneked -
Tündérvilág, bezárult éden:
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szivem,
És könnybe lábad a szemem... "
/Vajda János/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése