"Nem szeretlek... mért hazudnám,
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És szivem majd megszakad.
Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki még sem mondhatok.
Ugy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet:
Te nem érted, mit jelent ez;
Te a kínt nem ismered.
S ha ismernéd, kinevetnéd;
És mind égő napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:
Mosolyod ugy fájna nékem,
S volna gúnyod mosolya
Keserü, de gyógyitó ír:
Ne gyógyuljak én soha!
Oh hogy a láz, a halálos,
Midőn végkép elgyötör
- Mert utolsó a mit érzünk –
Már utóbb az is gyönyör.
És van elme, a mit mégis
Józan-épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!...
Jól tudom, hogy nincs a földönb
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;
S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei;
Jövőm üres végtelenség –
S nem tudlak felejteni!
Nem szeretlek... édes volna
Ezt előtted mondanom;
De mit érne? lekaczagná
Szavamat a fájdalom.
És te mégse hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden „szeretlek”, mit
Hallani fogsz valaha.
Nem szeretlek! de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal,
És rövid – hogy ebbe lelkem
Előbb-utóbb belehal..."
/Vajda János/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése