Sokszor eszembe jut, hogy mi lenne,
Ha nem szeretnélek, és nem hiányoznál ennyire.
Mennyivel könnyebb volna úgy az élet,
Hogy nem vágynám szívem mellé a tiédet.

Néha elveszett percekben azon kapom magam,
Feléd rohanok lázas gondolatokban.
Ilyenkor próbálom lassítani, fékezni agyam,
S ha véget ért csitítani szívverésem finoman, halkan.

Annyira magányos vagyok nélküled, mint egy ember fél keze,
Ha karjaival valami nehezet, de szívének kedveset emelne.
S bár tisztában van vele, hogy használni nem tudja,
Belesajog a tehetetlenségbe hiányzó jobbja.

Alig várom, hogy hozzám szólj, és hogy halljam a hangod,
De ha elérlek, elkomorodom, s hirtelen nem vagyok olyan boldog.
Talán a tudattól, hogy nem vagy velem és olyan hamar elveszíthetlek,
Egyszeriben bántó és idegesítő leszek.

De ez nem a te hibád, ne okold magad!
A világra haragszom csak. E komor, mély gödörre.
Mert bármennyire akarjuk is nem engedi, hogy együtt éljünk benne,
S, hogy minden reggel veled érjen utol a napfény egy ágyban ébredve.

Nem tudod, milyen nehéz ez nekem,
Győzködni magam: Ha távol is vagy attól még mindig itt vagy velem!
Hogy nem felejted el ezerszer ismételgetett ígéreted,
Nem bántasz meg soha és csak engem szeretsz.

De kusza, dacos éjszakákon gyomromba mar a félelem,
Rettegek, hogy rájössz: mással is boldog lehetsz nem csak velem.

S félek, ha elhagynál utánad nem csak fájdalom maradna,
Inkább kiürülne szívem s jegesre fagyna,
Minden érzésem csak menekülni akarna.
Lassan de biztosan elfelednék minden szépet az életben,
S magányában a sarokba kuporodva belehalna a lelkem.