Feléd fordulnék az ágyban, de csak a levegőt ölelem,
Hozzád bújnék bánkódva, de vállad helyett párnámra hullik könnyem.
Csókolnálak úgy, mint soha, de elfordítod az arcod,
Megfognám kezed és magamhoz húználak, de már messze jársz.
Nincs mi visszatart, nincs mi meggyőzne, már nem vársz,
S hiába próbálom, hiába töröm magam, hiába vívom harcom.
Már nem jelent semmit neked a szívem, az arcom.
Kikoptam belőled, mint sokszor olvasott, szeretett könyvből a szöveg,
S hiába kiáltom, írom ezerszer: szeretlek,
Neked ez már semmit sem jelent, már nem hiszed, hogy igaz lehet.
S én ezerszer bánok már minden elhallgatott, vagy kimondott szót,
Minden megtett vagy elmulasztott tettet, minden lekésett hajót.
Már reszket a kezem és hatalmas kéz szorítja kiszáradt torkomat,
Könnyek árja ontja búját, s engedi szabadjára hangomat:
Nem lehetsz oly messze tőlem, hogy ne érezzem meleg testedet,
Hogy ne tudjam merre jársz, hogy gondolataid felém mikor engeded,
Nem lehetsz oly messze tőlem, hogy álmaim ne feléd repüljenek,
S hogy eltitkolt édes vágyaim ne benned hevüljenek.

Megrázkódom hirtelen, hangom sírástól rekedt:
Ne hagyj el! Ne küldj el! Örökre szeretlek!
Könnyes szemem meresztem a szoba mélyen szendergő homályába,
Kiragad egy furcsa érzés az álomból a valóságba.
Átölel egy ismerős kar,
Magához húz a csendben hangtalan vigasztal.
Érzem a bőrét és illatát, ahogy átjárja minden porcikám,
S halkan súgja nekem :
Már, hogy hagynálak el? Hisz te vagy az életem!