Tanítás

Mit is mondhatnék most neked?
Beszélnék, de a szavak minduntalan bennem rekednek!
Félek! Ha valaha utat törnek!
Megáradva, mint a vad folyó, mindent elsöpörnek!

S te nem érted majd, mit én oly nagy hévvel tárok eléd,
Hogy neked adnám az egész életemet!
Hogy mennyire szeretlek!
És, hogy mennyit gondolok feléd,

Így hát a papírnak adok minden sort, mi bennem kavarog!
Nem tudom, hogy eljön e az az idő mikor olvasod,
Elteszem csak magamnak!
S majd talán egyszer kezedbe nyomom,
Hogy tudjam magam mögött, hagytam benned lábnyomom!

Hogy zavarban legyek?
Ilyen nem történhet meg velem, Ezt hittem rég!
És most nézd! Gyenge vagyok és esendő,
Ha tekintetem elkalandozik feléd!

Miért van, az, hogy ha meglátlak mást, mondok,
Mint amit gondolok?
Csapong a lelkem, és hírtelen bántó és gyermeteg vagyok!
Pedig annyi mindent mondanék, oly sok mindent akarok!

Hogy nem minden az, aminek gondolod!
Hogy nem csak döfni tudok!
Hogy nem csak nevetni, de sírni is tanulok!
Hogy nem vagyok esetlen és ostoba,
Hogy igenis tudok beszélni úgy, mint előtted soha!

Hogy igenis tudom! Tudom milyen szenvedni,
Tudom, milyen sírni és keresni!
Majd feladni és keseregni!

Olvasd hát az érzéseimet, s ha ezek után is úgy gondolod:
Éretlen hozzám s konok!
Akkor tovább állok! S többé nem kopogtatok!
Elkerülöm az ajtódat, és a folyosóra indulok!

S, ha majd egyszer az élet álnok keze,
Újra feléd, terelne,
Hát kerülj ki, ha akarsz,
Cseréld le a névtáblád és felejts el örökre!

„De most had mondjam el neked,
Remény vagy érdek nélkül!”
Hogy remeg a lelkem, ha találkozom veled,
S, hogy most már feladtam végül.

Vágytam rád!
Vágytam arra, hogy megölelj!
Hogy, ha ébredek az illatod, érezzem bőrömön!
És, hogy ne keltsen a hiányoddal a komor reggel!

Hogy ha mosolygok, akkor te járj az eszemben,
Hogy ha álmodok te, kelts fel reggel!
Hogy ha eltévednék, akkor kezedet nyújtsd
És visszavezess a helyes útra,
Hogy ha csókra vágyom, akkor adj újra és újra.

Hogy ha felém nézel, remegjen minden porcikám,
Hogy ha rád gondolok, ne kínozzon a hiány,
Hogy ha találkozunk szólni, tudjon a szám,
Hogy elmondhassam több vagy nekem!
Többet jelentesz, mint az életem.

Akartalak! Jobban, mint eddig bármi mást!
Szerettelek volna magamhoz húzni!
De nem szabadott! Nem lehetett!
Te nem olyan, vagy mint én!
Te ezt nem akarod, nem szereted!

Bárcsak megmutathattam volna milyen szép az élet,
Hogy, ha akarod álomvilág az egész,
Mely soha nem érhet véget!

Hogy gyerek vagyok! Igen!
Hogy nem akarok felnőni!
Hogy a bántó és komor világ ne tudjon megsebezni!

Így most nem tehetek mást,
Mint hogy búcsút intek!
És egy halvány szorongó csókot a szádra hintek!

Kizárlak e világból!
S sajnállak egy kicsit!
Hogy nem érted, hogy ha az életet túl komolyan veszed,
Akkor elsorvadsz, és végig szenveded!

Komor leszel, s fakul a fény a szemedben,
Elveszted a gyermeki álmot a képzeletedben.
Nem lesz már fontos, hogy milyen varázslatos,
Az ébredő, szikrázó, pajkos nap,
S nem látod majd reggel a takarón tajtékzón táncoló napsugarat!

Ne veszítsd el, kérlek!
Ne akarj annyira felnőni!
Messze még a part, túl korán akarsz ugrani!

Ülj vissza a csónakba mellém!
Gyere, nézz körül, milyen a táj!
-Csak kopár sziklákat látok!
S a távolba meredő magányt!

Add ide a kezed, nézz a szemembe,
S lásd a múltat, a jelent s a jövőt,
Eggyé olvad bennem a végtelen,
Most én korbácsolom a szaladó időt!

Megáll a nap az égen, a madár röptében alá zuhan,
A szél még csak meg se lebben,
Csend van…
Figyelj, hallgasd, lásd, amit más nem!
Milyen halkan, milyen varázslatosan körülölel a végtelen!
Mikre képes egy fantáziáló emberi elme,
Milyen nagyot tud törékeny kezével faragni egy életen.

Nézz magadba! Benned suttog merengőn a halk titok!
Érzed, ahogy feszíti lelked?
Hogy küzd, hogy dühöng, hogy morog,
Hogy kiszabadulni nem hagyod?
Engedd, ki! Ne félj! Én itt vagyok!

Hunyd le a szemed! Látod?
Most már látod?
Milyen nagy a világ s, hogy a szemeddel te csak a felszínét karcolod?

Nézz a hegyek felé!
Mit látsz most? Megmászandó csúcsokat,
És egy felfedezendő, szunnyadó világot!

Rád vár ne hidd, hogy nem!
Itt a tiéd minden!
Itt otthon vagy!
Téged hív az álmatag Hold és a kacér Nap!

Hajtsd hát vállamra fejed!
Ne szégyelld! Könnyez csak, zokogj!
Én majd csillapítom bánatod s utána, indulok!

Tovább kell mennem!
Te már tudod, milyen más a lét,
Hogy nem Minden az mit az életben, karrierben elérsz!

Hogy boldogabbá tesz, ha valaki rád nevet!
Hogy boldogabbá teszed a léteddel az embereket!
Engedj, mennem kell!
Tudom engem is bánt a búcsúzás!

Mikor kértem, miért nem fogtad meg a kezem?
Nem vonzott a szürke másnak látszó életem?
Már mindegy, nem fáj, ne gondold, hogy bántottál!
Magam mögött hagylak, hogy újra álmodjál!

Indulnom kell, szólok hozzád
S mire felkel a Nap… szertefoszló emlék, leszek,
Mit széthordtak a világodba nyúló kezek!
Halványodom, szürkülök!
S, ha egyszer újra rám találsz!
Remélem már meleg lesz és érdekes a világ!